A Zero Waste nem mai találmány

A mostani, mondjuk úgy, hogy hulladékválságnak a legnagyobb félreértése, hogy a hulladékmentesség valami új, modern és profi találmány, amire eddig senki nem gondolt.

Tévedés.

A legnagyobb zéróvésztes arc az ősember volt, aki még a lepattant kőszilánkot sem dobta el, hanem újrahasználta. Nehéz elképzelni, milyen lehetett, de nem is kell a fantázia, hiszen a mai napig élnek népcsoportok, elszigetelt törzsek szerte a világban, ahol az újrahasználat nem csupán divatos szokás, hanem a túlélés alapja.

Mongóliában a nomád pásztorok, bár sokan műszálas kabátban isszák a PET palackos sört, a mai napig nagy becsben tartják a bőrszíjakat, köteleket, tárolóedényeket. A mostani generáció még emlékszik, mennyi munka és energia egy marhabőr kikészítése, cserzése, ápolása, így a legkisebb darabka szíj vagy spárga egyből a kaftán mélyére kerül, hogy majd alkalmas pillanatban újra felhasználják. Ha egy kötél túl hosszú egy feladathoz, nem vágják rövidebbre egészen addig, amíg meg nem győződtek arról, nincsen eleve egy rövidebb darab valahol elfekvőben. Pedig már simán megtehetnék, hogy az átlag magyar fesztiválszervezőhöz hasonlóan vegyenek néhány csomag gyorskötözőt a vegyesboltban. De nem teszik, mert nem úgy nevelkedtek, mert ismerik az eszköz előállításához szükséges energiát, hisz azt ők maguk adták, nem egy gyár valahol messze (az más kérdés, hogy az okostelefonokon és városi iskolákon nevelkedett gyermekeik biztosan nem így látják majd a bőrszíjak kérdését). De ugyanez elmondható az amazonasi bennszülöttekről vagy éppen a grönlandi inuitokról: amikor neked magadnak kell közvetlenül a természetből előállítani a létfenntartáshoz szükséges anyagokat, akkor a termelésnél és fogyasztásnál sokkal fontosabb kérdés, hogyan tudsz minél hatékonyabban újrahasználni és újrahasznosítani.

Engem egy erdélyi srác döbbentett rá, mennyire pazarló életmódot folytatok akkor is, ha nem használok műanyagot és nem vásárolok újonnan gyártott termékeket. Éppen tűzifát gyűjtöttünk, én lelkesen hordtam össze az összes, erdőben talált gallyat, ágat egy halomba, amit ő akkurátusan szétbontott, majd négy kisebb rakatba rendezte. Elmagyarázta, hogy “minálunk, Erdélyben” a tűzifa a legutolsó kategória. Az a görbe, kívül rothadt akác törzs, amit a tűzre szánok, tökéletes ívvel rendelkezik ahhoz, hogy szekérrudat faragjanak belőle. A vékonyabb szálak kerítésfának, a hengeres törzsdarabok lócának, a göbös csonkok faragáshoz, a finom gallyak pedig fonott vesszőfalhoz alkalmasak. A legvégén van a tűzifa, az olyan faanyag, amit végképp semmi másra nem lehet használni. És valóban, csupa fatörmelék és arasznyi szétkorhadt ágacska maradt az elégetnivaló halomban (amit ő azért még néhányszor áttúrt, hátha talál benne még használható faanyagot). Legközelebb kicsit szégyenkezve néztem a pesti benzinkúton a szépen hasított, szálegyenes fahasábokat, amelyek műanyag pántokkal összekötve várták, hogy egy városi grillpartihoz megvegyék őket. Erdélyi barátom biztos pohártartó polcot ácsolna az egész kötegből, a grillpartihoz pedig gereblyézne egy kis halom gallyat a fák alól.

Mert a Zéró Hulladék egy életmód, nem pedig stílus.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s